“Az igazi ninják csirkét esznek, nem pedig pizzát” - random fricska a teknőcöknek a keleti kultúrától.
A felkelő nap
A Shinobi széria inkább leáldozóban van, mint felemelkedésben. A legelső ninja még 1987-ben látott napvilágot árkád gépekre, 25 év leforgása alatt pedig még 12 Shinobi játék futott át a fejlesztők keze alatt, a SEGA gondozásában. 2011 novemberében pedig a Griptonite tett egy próbát arra, hogy reinkarnálja a sorozatot egy 3D-s epizód erejéig.
A Shinobi alapjáraton egy akció-platformer alkotás. Hősünkkel ide-oda ugrálva és ellenségeket lekaszabolva a célunk az, hogy a pálya elejéről eljussunk a végére. A közel 15-20 perces menetek alkalmával rengeteg pontot összegyűjthetünk, és még több rossz ember életét is kiolthatjuk. Ebben segítségünkre lesz a szamuráj kardunk, néhány kunai és helyzetfelismerésünk mellé társuló ügyességünk is. Jiro Musash mozdulatait nem lehet belesűríteni egy tutoriálba. Ugyan a játék megpróbálkozik ezzel, de a szöveges ismertető csak púp a hátán, az igazi ninja irányítás elsajátítása játék közben történik.
Senki ne próbálja ki otthon
Joggal várhatunk el Street Figthert megszégyenító speckó mozdulatokat, amelyeket egyébként meg is kapunk. Jiro ezerféleképpen szökken, kúszik és mászik. A különböző varázslatokkal pedig megnő a tűzereje, élete vagy nagyobbakat ugra-bugrál. A kombókat és a gyilokot teljesen összefonták a pontozási rendszerrel. Például szorzókat kapunk, ha huzamosabb ideig nem sebződünk, de ekközben sokat mészárolunk, ugyanakkor a segélykérő varázslatok jelentős deficitként jelennek meg a pályák végi elszámoláskor.
Egy-egy pályarész hossza megközelítheti a 15-20 percet. A pályák végén mindig boss, majd egy kis statisztika, ez így stim. Azonban ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy öt élettel gazdálkodhatunk, ha mindet elvesztjük, akkor szintén futhatunk neki a 15-20 perces blokk elejéről, ha pedig még van életünk, akkor az utolsó csekkponttól. Mondanom sem kell, hogy én 4-5 percenként kezdtem újra és újra, mígnem felfedeztem a Shinobi Easy módját, amelyet bóvlibb helyeken Hardnak hívnak. A különbség annyi, hogy itt végtelen élettel indulunk útjunkra, leeséskor, elhalálozáskor pedig az utolsó csekkponthoz tesz le.
Nem fenékig tejfel
A Shinobi ennek ellenére még mindig brutális nehézségű. Néhol. Mert néhol meg nem. A ninja élet teljesen kétélű fegyver, és a játékot végig is kíséri ez a kettősség. Néha iszonyat ergonómikus, belesimul a tenyérbe. Ezek a lightosabb részek, ahol nem kell esés közben még arra is figyelni, hogy félig a falon csússzunk, majd a megfelelő időpillanatban elrugaszkodva onnan kikerüljük az alattunk tátongó teljes sötétséget. Ha egy pillanattal később ugrunk, akkor a jutalmunk halál. Ha pedig egy pillanattal hamarabb, akkor szintén halál, mert például pont nem találjuk el a következő platformot. Olykor lebegő emberek fejét kell kihasználni ahhoz, hogy rájuk ugorva fellökődjünk az égbe, majd szintén elérjük a következő, és ezután a következő embert. Természetesen ha a következő embert pont elhibázod, akkor - jéééé - halál, vagy véletlenül, vagy direkt, hiszen azok a ninják, akiknek a fejére ugrottál eltűntek.
Ja, szóval azok a lightos részek, amikor ezek nincsenek, és azok az összes többi, amikor ezek vannak. Ha arányszámot kellene mondanom, akkor olyan 20-80 saccolnám a brutális javára. A Shinobi tehát nem könnyű játék. Sőt, talán az egyik legnehezebb, amivel valaha játszottam. Ami pedig egy letűnt kort idéz.
Pixelnindzsa
Nem belső fejlesztés, és sajnos ez nagyon meglátszik. Nintendo konzolon pont az a baj, hogy maga a gyártó és fejlesztő a legjobb, a többiek pedig képtelenek felérni hozzá sok esetben. Jó tudom, kivételek mindig vannak, lásd Resi Revo, de ez speciel nem az. Kvázi kis túlzással ki is jelenthetném, hogy ronda egy szörnyszülött. A zagyva történetet ugyan a gyönyörű 2D-s anime sem tudja teljes mértékben - sőt sehogy - megmagyarázni, de legalább szép. Szőke nő effektus. Szóval kábé ez az, ami tetszett, a Shinobi összes grafikai eleme gagyi egyenként.
Nem mondom, hogy játszhatatlanul gagyi, de eléggé az. A 3D-s modellektől én is szebben dizájnolok HTML5-ben, ugyanakkor az elütő és erős színtónusok feldobják. Mégha a kissé szögletes vonalvezetésű szalagok szintén gagyin hatnak, akció közben inkább a dinamizmust erősítik, ezáltal úgy tűnik, mintha rohanna az egész és neked is rohannod kéne Adrenalinfokozónak is hívhatnánk végülis, bár akkor kicsit ferdítenénk.
A hangok terén a helyzet nem jobb. A zenék minsőgételenek és inkább hasonlítanak zacskódörzsölődésre, mint kellemes dallamokra. Nekem alapból nem tetszenek a japánhatás magas hangok, és ebben az van dögivel. Kibírható egyébként, a füled nem vérzik, de egyáltalán nem telitalálat.
Kettősség
A legfőbb probléma a Shinobi 3DS-re készült epidójával az az, hogy nem hoz stabil színvonalat. A hullámzás pedig nem teszi kiszámíthatóvá, néha képes jó társsá válni, és akkor csak dől belőle a dinamizmus, a ninja mozdulatok, az effektek, és nagyon jó vele játszani. Néha pedig frusztrált helyzetbe hoz, amely mindkettőtöknek kellemetlen érzés. A 150. életem elvesztése után a hátam közepére sem kívántam, és megutáltatta velem az egész Nintendo famíliát is, amihez egyébként nem sok köze van, de azért sikerült neki, ami ha negatívba is, de teljesítmény a javából. Egyébként nem úgy frusztráló, mint Márió. Mert ott érzed, hogy képes lehetsz megcsinálni, ha még egy párszor neki futsz. Itt azonban sokszor a telejs reménytelenségbe fulladtam, ilyenkor pedig több napos szünet következett.
Ugyanakkor pont a nehézség miatt tolódik ki a játékidő, és emiatt érzi az ember, hogy még tovább kell játszania, mert engem valahol az is idegesített, hogy idegesít. Ráadásul végre egy olyan játék, amely kihívásokat is támaszt a játékos elé, nem pedig egy színes és interaktív mesekönyvet tol az orra alá. Nekem tetszett, még akkor is, ha néha kiborított. Igazi gyöngyszem, amiből több kéne a tengerbe.
A játékot köszönjük a Nintendo termékek hazai forgalmazójának.
Kiváló ninja hangulat
Kevés élet, sok halál
