A Nintendo legelső, monokróm kézikonzolja elsősorban a hatalmas third-party támogatásának köszönhette a sikereit. A megjelent játékokra szinte egytől egyig jellemző volt, hogy kétperces, utazásközbeni unalom elűzésére teremtettek. Ennek ékes példája a Capcom méltán nagysikerű bunyós stuffjának, a Street Fighter II-nek a GameBoy-os portja.

A programban Ken, Ryu, Balrog, Blanka, Zangief, Sagat, M. Bison, Guile és Chun Li kapott helyet, utóbbi személyes kedvencem. Normal módban kilenc meccsen vehetünk részt és pontokat szerezhetünk minden győztes kör után. Survival módban minél tovább kell talpon maradnunk, Versus alatt, pedig egy humán ellenfél ellen játszatunk, hogyha összekötöttük a két GameBoyt. Hogy a játék mindenkinek (főleg a hardcore Street Fightereseknek) kellő kihívást nyújtson, az Options menüpont alatt feljebb is vehetjük a nehézséget - ötös fokozaton én már nem tudtam érvényesülni. Egy Training mode-ot elviseltem volna, mert sok kombóra (pl. a távolsági támadások) így magunktól kell rájönnünk.

Grafikát elég nehéz osztályozni egy alacsonyfelbontású, monokróm handhelden. Capcomék ügyesen gazdálkodtak a cartidge-el, a nyolc pálya mind ismerős az árkád verzióból és mindegyiken egyedi MIDI zene csipog. A harcosokat elárasztották sprite-okkal, a kidolgozásra -a hardver korlátait és korát tekintve- nem lehet panasz.

A Street Fighter II portja, tehát a korában kiszolgálta az igényeket, a többségből heves izgalmakat válthat ki (DÖGÖLJ MEG, RYU!!!), az ember önfeledten szórakozik, úgy el van vele, hogy észre sem veszi, hogy már le kellett volna szálnia - csak akkor amikor már késő, a játéktermi feeling átjön amennyire csak tud a pici, fekete-fehér kijelzőkön át. Engem valamiért ez az őstákolmány sokkal jobban lekötött, mint a mai játékok, pedig még csak öreg sem vagyok, comprende?

STREET FIGHTER II GAMEBOY		8   /10
Street Fighter hangulat kellő kihívást nyújt	kicsit darabos mozgás kevés karakter